Amikor gyerek voltam, suliba jártam, szüleim és a környezetem egy része gyakran mondogatta, hogy micsoda zseni vagyok. Jó voltam matekból, könnyen értelmeztem a matematikai problémákat, és könnyen megoldottam őket anélkül, hogy arra bármikor is készültem vagy tanultam volna. Jó érzéssel töltött el, hogy a környezetem okosnak, sőt zseninek tartott.

Azonban amikor egyetemre kerültem a matematika megváltozott. Nehezen boldogultam az absztrakt leírásokkal, korábban mindig gyakorlati példákon keresztül értettem meg egy problémát. Időre, gyakorlásra lett volna szükségem ahhoz, hogy ismét mindent megértsek, azonban ehhez nem voltam hozzászokva. Úgy gondoltam, hogy mivel zseni vagyok, ezért mindent azonnal meg kell értenem, azt pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy a környezetem lássa, hogy valamit nem értek egyből, így azt gondolja majd, hogy talán mégsem vagyok zseni, mégsem megy a matek karikacsapásra.

Rájöttem, hogy zseninek lenni egy csapda, a zseniség bekorlátoz arra a területre, ameddig önerőből eljutunk, amennyit önerőből megértünk. A zseni nem, vagy csak ritkán kérdez, ha nem ért valamit, hiszen különben nem lehet zseni. A zsenik könnyebben feladják ha nehéz problémával szembesülnek, mert ha nem találják meg elég gyorsan a megoldást, akkor már nem érzik magukat zseninek. Pedig az egónk természetesen azt kívánja, hogy a környezetünk illetve mi magunkat továbbra is zseninek tartsuk.

Viszont az a helyzet, hogy csak akkor juthatunk előrébb, ha kérdezünk, és megértjük az adott problémát, és addig kérdezünk, amíg minden világos nem lesz számunkra. Ez viszont néha nem könnyű, mert gyakran lesznek olyan problémák, amiket másoknál lassabban értünk meg. Ilyenkor pedig pont a fordítottját mutatjuk a környezetünknek, meglátják azt a felünket is, ami nem ért meg mindent egyből, sőt néha fájdalmasan lassan ért meg dolgokat. Viszont mégis ez visz előrébb, mégis így teszünk szert több tudásra. Amikor még egyetem alatt úgy éreztem, hogy túl sokat kérdezek, és mások értetlennek tarthatnak gyakran jött a szégyenérzet, arra gondoltam, hogy vajon most mit gondolnak így rólam.

Volt egy csoporttársam, aki viszont azonnal kérdezett, amint nem értett meg valamit, bizonyára egy pillanatra sem szégyellte el magát és nem gondolkozott azon, hogy vajon hogyan ítélik meg. Ő is szintén egy nagyon okos srác volt, és talán jobb képességekkel rendelkeztem a matematika területén, viszont mégis mit gondoltok, kinek lett végül vörös diplomája? Hát nem nekem 🙂 Jobban megértette a matematika minden területét, az analízist, a statisztikát, valószínűségszámítás, de minden más területen is jobbak lettek az eredményei, mint nekem.

Kikiáltott zseniként tehát egy korláttal indulunk útnak, a saját zsenialitásunk korlátoz le, ahol nagyon kevés hibát engedünk meg magunknak. A zsenik csak akkor juthatnak tovább, ha mernek átlagosak lenni, mernek hibázni, mernek kérdezni. A hibák által tanulunk és a kérdések által fejlődünk, ezért teljesen el kell engednünk azt, hogy a környezetünk mit fog gondolni rólunk. Addig kell kérdezni, ameddig meg nem értjük, és hiába fogják néhányan azt gondolni emiatt, hogy nem is vagyunk olyan okosak, végül mégis mi leszünk azok, akik megértették a problémát. Így idővel lehagyjuk azokat is, akik akár okosabbak, mint mi, de nem mernek kérdezni.

Merj kérdezni, merj hibázni, merj értetlennek tűnni, így semmi nem korlátozza be azt, hogy meddig juthatsz.